A hinduizmus/bráhmanizmus az indiai papok, a bráhmanák nevéből származik, azokra a tanokra vonatkozik, amelyeket a bráhmanák szent irataikban kifejtettek. A hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy meghatározott személy alapított, hanem önmagától jött létre. A hinduk ezért vallásukat „szanátana-dharmának”, „örök törvénynek” nevezik. Azt tanítják, hogy időről-időre isteni inkarnációk jelennek meg, akik hirdetik az igazságot. Ilyen inkarnációk voltak: Ráma, Krisna, Manu, Sankara, stb., akik nem új tanítást hoztak, hanem a kezdettől fogva ismert tanokat hirdették. 

Tanítása, világképe: A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi életben megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. Ez a rend azt jelenti, hogy minden élőlénynek származása következtében, képességei és kötelességei tekintetében megvan a maga helye, joga és kötelessége. A tanítás szerint minden élőlénynek lehetősége van fokozatos tökéletesedésre és végleges megváltásra is. 

A hinduizmus nem alakított ki olyan általános érvényű dogmát, mint általában a nagy vallások. Szent irataik, amelyek megszabják a vallásos élet irányvonalát és a vallásos gondolkodást nem egy ember alkotásai, hanem olyan írások, amelyek időben egymástól távol keletkeztek. Az indiai ősi hagyománynak két fajtája van. Az egyik a kinyilatkoztatás – a shruti – amely a világgal együtt keletkezett. Ez a Veda. Brahman őrzi és tartja fenn. A másik a valódi hagyomány, a smirti. Ez az istenek létére és az emberek életére vonatkozó törvények, szabályok, tanítások gyűjteménye. 

A mai, nyugati ezotériába a hinduizmus alábbi tanításai szivárogtak be különösen a teozófia közvetítésével: 

Minden lény tisztán szellemi lélekből (dzsíva), másrészt egy vagy több anyagi jellegű testből áll. A lélek öröktől fogva létezik, és az általa véghezvitt jó és rossz cselekedetek (karma) következményeként mindig új testbe költözik. A fizikai testet finomanyagi testek veszik körül, amely az érzékelés, a cselekvés és a lelki élet (manasz, ahankára, buddhí) finom szerveinek hordozója. Ebben a finom testben – amelynek természetesen megvannak a maga síkjai – vannak a korábbi életből származó vágyak is, amelyek közrejátszanak a testetöltésekben. A monisták felfogása szerint az egyéni lélek a világszellem része, ebből árad ki a teremtéskor, és ide tér vissza a kozmikus belégzéskor. A megváltottak örökre egyesülnek minden létezés ősokával, ezért nem kell többé részt venniük a kozmikus ki- és belégzésben. A hinduizmusban is megtalálható a mikrokozmosz és a makrokozmosz analógiája. 

A hinduizmusban van olyan nézet, amely szerint a külvilág a megismerő szubjektumtól függetlenül létezik, és van olyan is, amely szerint csak a világszellem – Brahma – reális, aki a mája, a világillúzió hatására különböző személyiségeknek, sokaságnak látszik. 

A legtöbb hindu irányzat szerint az anyag az ősanyagból származik. Az ősmatéria három alkotórészből, gúnából tevődik össze: „szattva” – könnyű, világos, örömöt okozó, a „radzsasz” – mozgékony, ösztönző és fájdalmat keltő, és „tamasz” – nehéz, sötét és gátló. 

A hinduizmusból eléggé közismert nálunk az „időszámítás”: 

Brahmá élete száz Brahmá évig tart. Brahma napjaiban is vannak tevékeny és nyugalmi periódusok, ezért beszélnek Brahmá nappalokról és éjszakákról. Amikor egy Brahmá nappal véget ér, részleges világvége következik be, ez azonban csak egyetlen világrendszerre vonatkozik. Amikor az éjszaka is elmúlik, új teremtés következik. Egy Brahmá nap egyenlő egy kalpával (aion) és ezer mahajúgát (nagy világkorszakot) foglal magába. Minden nagy júga négy júgából (világkorszakból) áll, ezek nevei: krita, trétá, dvápara, káli. Időtartamuknak és minőségüknek megfelelően csökkenő sorrendben követik egymást. Minden júgának van hajnala és alkonya, ami az adott júga időtartamának tized része. 

A krita júgában jog, igazság és erény uralkodik, az ezt követő világperiódusokban ezek a sajátságok egyre inkább fogynak. Ennek megfelelően csökken az emberek élettartama is, és romlik a világ egész fizikai és erkölcsi helyzete. Amikor a hanyatlás eléri a mélypontját, ismét javulás következik, és elkezdődik az új krita korszak. 

E tanítás szerint jelenleg Brahmá életének második felében, az első kalpa 457. világkorszakában, a káli júga hajnalán élünk. Az igazi káli júga 32.899-ben fog csak elkezdődni, amelynek végén megjelenik majd Visnu, és a gonoszok elnyerik büntetésüket, majd egy új, boldog korszak kezdődik az emberi világban. 

A mai ezotéria talán a reinkarnáció és a karma tanát ismeri leginkább a hinduizmusból: 

Valamennyi indiai vallási rendszer központi tanítása a karma és a reinkarnáció, ami miatt a vallásos embernek arra kell törekednie, hogy jó cselekedetekkel biztosítsa magának a kedvező újraszületést. Vannak olyan tanítások, amelyek szerint az ember nem képes kiszabadulni a szamszárából, ehhez Isten ereje kell. A hindu filozófiai iskolák szerint viszont az ember saját maga válthatja meg magát. A világ valódi, lényegi megismerése által megszabadulhat minden szenvedélyétől (amely karmát okoz), és a korábbi karmáitól is. Ezt a megismerést a különböző rendszerek eltérően definiálják: az egyik úgy, mint az isten és a lélek egységét, a másik, mint a lélek és az anyag megkülönböztetését, és megint egy másik, mint a létkategóriák ismeretét. A tudást intuitív befelé fordulással, a szent szövegek tanulmányozásával és folyamatos elmélkedéssel lehet elérni. 

A világ nagy vallásai közül a hinduizmus a legsokszínűbb, mivel egyesíti magában a vallási élmények és cselekvések mindazon fokozatait, amelyeket az ember szellemi fejlődése során bejárt: a fétisek, hegyek, folyók, növények, démonok és szellemek kultuszától a hősök, szentek és istenek iránti hódolaton át a legmagasabb rendű egyistenhitig, a misztikus panteizmusig. A Mahabharáta szavai szerint: „Ami itt nincs meg, az egyáltalán nem is létezik”.